Sötét Vér

A 19. század közepén még voltak várak, ahova az emberek beköltözhettek. Volt egy ilyen vár a mai Románia területén is. Hogy pontosan hol, nem tudjuk…

Egy család vette meg azt a várat. Két szülő, és egy leánygyermek.

Egy szigorú arcú férfi belépett a kastély óriási, tölgyfa ajtaján.  Utána, rögtön egy nagyon szép nő, őutána pedig egy gyönyörű, holló-fekete hajó lány.

Őket követték szolgáik.

- Mondd, János, szívem! Hová tegyék a csomagjainkat?

- Föl az emeletre! A mi csomagjaink a lépcső mellett, a bal oldali ajtó mögé, a kisasszony dolgait pedig a folyó végén lévő, a jobb oldalon, ott van egy gyönyörű faragott ajtó! Tehát, a kisasszony csomagjait abba a szobába tegyék!

A négy férfi némán végrehatotta az utasítást.

Miután berendezkedtek, a család elkezdett vacsorázni.

Vacsora után, mindenki nyugovóra tért.

Emily, a holló-fekete hajú, tizenöt év körüli lány, felment szobájába.

Mikor belépett a tölgyfaajtón, gyönyörű dolgok tárultak a szemei elé; hófehér függönyök lógtak az ablakok előtt, az ágya is hófehér volt.

Emily nyugovóra tért, de nem aludt valami jól. Folyamatosan hangokat hallott a folyosóról. Azt gondolta, hogy biztos egy szolga, vagy az apja járkál odakint.

Másnap reggel Emily korán felkelt. Még sötét volt odakinn, de Ő felkelt az ágyából, felöltözött, megfésülködött, majd kiment ajtaján.

Nem nézett lába elé, emiatt felbukott valamiben.

Mikor lenézett lábához, felsikított.

Az egyik szolga feküdt ott, megcsonkított végtagokkal, holtan. Szörnyű látvány volt.

A kastélyból mindenki odatömörült a lány sikítására. Anyja felsegítette lányát, majd visszakísérte szobájába, s próbálta megnyugtatni.

Legközelebb mikor Emily kiment a szobájából, a hulla már nem volt ott.

A következő napok szörnyűen teltek!

Minden éjjel valaki megölt egy szolgát, s mindent Emily ajtaja előtt.

Pár nappal később már csak Emily és a szülei éltek már csak a kastélyban – a szolgák vagy elmenekültek, vagy titokzatos körülmények között meghaltak.

Egy reggel Emily kiment a szobájából. A szülei szobájába ment, de nem látta őket ott. Teljesen körüljárta a kastélyt, de sehol nem lelte a szüleit.

Emily ideges lett – vajon a szüleit is megölték?

Aznap éjjel nem feküdt le. A nappalijukban ült, s várt.

Mégis erőt vett rajta az álmosság, s elaludt.

Mikor felkelt, egy férfi tartotta az ölében. Emily rémületében elkezdett kapálózni, így a férfi elengedte.

Emily leesett a földre, egy nagy tócsába. A fáklyák lángjában látta, hogy a tócsa színe vörös – vérvörös.

- Ki maga? – kérdezte rémülten a lány.

- Én? A nevem Lord Lestat!

- S mit csinál itt?

- Itt lakom!

- Az lehetetlen! Itt én lakom! És a szüleim!

- A szüleid?

- Igen!

- S Ők hol vannak?

- Nem tudom…

- Szerinted?

- NEM TUDOM!

- Jó. Szerinted mibe estél bele?

- Egy tócsába…

- Igen. Egy vértócsába…

- Tessék?!

- Szerinted kinek a vére?

Emily szemei megteltek könnyel. A lány elkezdett sírni, s sírás közben így szólt:

- Ki maga? S miért tette ezt a szüleimmel?

Lord Lestat nem mondott semmit, közelebb lépett a lányhoz, a nyakába szuszogott, majd a fogait a lány nyakába eresztette.

Emily még mindig a vértócsában feküdt.

- Sötét a véred… - mondta neki zihálva a Lord. – Ezt miért nem mondtad?!

- Mert nem tudtam…

- A Sötét Vér azt jelenti, hogy kiválasztott vagy!

- Nem vagyok kiválasztott!

- De az vagy… s én tudom is, hogy mire!

- Mire?

- Neked kell lenned a Vámpírok Királynőjének! A Sötét Vér-miatt!