Régebben imádtam csellózni! Jártam zeneiskolába, s nem mondom, hogy a legjobb voltam, de gyakran fel is kellett lépnünk, s akkor elég meggyőző volt a taps, amit kaptam. Eldöntöttem, hogy az új életembe ismét beleviszem a csellót. Igen ám… de ahhoz vennem kellett egyet, meg kottákat is. Szerencsémre, az egyik szomszédom (Irénke néni) zenetanár volt. Ha jól emlékszem hegedűt oktatott – ami, köztudott, hogy a cselló rokona. Gondoltam, Ő fog tudni segíteni az én problémámon; tudni fogja hol tudok csellót és kottát venni.

Nyár volt. Két hónapom volt hátra még a suli kezdéséig, így emiatt nem aggódtam. Szépen elmentem az első emeletre, ahol Irénke néni lakott. Lágyan bekopogtattam az ajtaján. Hamarosan ki is nyitotta, rögtön üdvözölt is. Elmondtam neki, hogy mi a tervem, beszéltem neki a múltamról (mármint a “csellós-múltamról”), Ő közben pedig behívott lakásába, s a konyhába vezetett, ahol rögtön csinált is nekem egy jó meleg teát. Türelmesen végighallgatott, majd elismerően bólintott, s megígérte, hogy szerez nekem majd csellót és kottát, amilyen gyorsan csak tud. Ennek nagyon megörültem, ha mélyebb lett volna a kapcsolatom vele, vagy közelebbi, akkor minden bizonnyal átöleltem volna – ehelyett, egy “Köszön szépen!” és egy mosoly volt a “fizettség”.

Az idősebb emberek megtartják az ígéretüket; alig telt egy egy-két hét, s hirtelen kopogtattak az ajtómon: Irénke néni volt az. Arcán elégedett mosollyal. Karját a háta mögött kulcsolta össze.

- Ó, köszönöm szépen! Mondja meg kérem, mivel tartozom! – mondtam. Az idős hölgy csak legyintett.

- De… akkor legalább hadd hívjam meg egy teára! – ajánlottam fel. A nő elutasítóan felemelte kezét, de mosolygott, majd így szólt:

- Ugyan kedvesem! Zenetanár vagyok. Örömmel tettem! De… - kicsit megállt: - Ha tényleg fizetni szeretnél valahogy, akkor minden héten, lehetőleg vasárnap délután, gyere le hozzám, s játssz nekem a csellódon! – beleegyeztem. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem érte.

Sötét faszíne volt, s az alakja… Mindig lenyűgözött a csellók alakja. Boldog voltam. Nagyon is boldog! S pont egy vasárnap volt. Irénke néni megkért, hogy játsszak neki valamit, amit még régebben tanultam.

Akkoriban nagyon szerettem az Apocalyptica együttest. Az Ő egyik számukat (ami egyébként feldolgozás volt) játszottam el. A Nothing Else Matters-t. Az öreg nő leült a foteljébe, én pedig egy három lábú széken helyezkedtem el. Be kell valljam, nagyon izgultam! Remegett a kezem, de nagylevegőt vettem, majd elkezdtem húzni. Meglepődtem magamon! Fejből játszottam, mégis kevésszer hibáztam! Megint éreztem azt a régi fájdalmat a szívemben, amit régen, amikor ezt megtanultam; saját magam szórakoztatására. Fejemben szinte ugyanazok a képek jelentek meg; képek a fájó múltamból. Ahogy apám veri az ajtómat, én pedig játszom, közben pedig azt kiabálja részegen, hogy “Azonnal hagyd abba, vagy rádtöröm az ajtót, s halálra pofozlak!” – az apám utálta a csellók hangját. Nem mondtam semmit. Továbbjátszottam. Eszembe jutott, hogy a zeneiskolában volt egy fiú, aki gitározni járt oda. Egyszer belesett, amikor játszottam. A fiú kezében ott volt a gitár. Elmosolyodott, belépett a terembe, ahol csak én voltam, majd leült. Abbahagytam a játékot, mire a fiú megkérdezte “Csatlakozhatok?”, majd együtt elkezdtük előröl; a fiú gitározott, pedig csellóztam. Nagyon jól hangozott!

Hirtelen abbahagytam a játékot. Annyira elkalandoztam, hogy észre se vettem, hogy hamarosan abba kell hagynom. Az idős hölgyre néztem, aki arcán hatalmas mosollyal ült előtte. Kezét tapsra emelte, majd tompa, mély tapsokat hallatott kezével.

Hamarosan megtudtam, hogy nem volt idegen nekik a gyakorlás hallása; Irénke néni gyakran fogadott hegedülni vágyókat; tanította őket. Párszor én is fültanúja lehettem a játékoknak, melyek az egész házat körbejárták. Rájöttem, hogy ez a lakóközösség összetartóbb, mint gondolnánk. Ügyeltek arra, hogy ne zavarják a többi lakót, ha őket zavarták, nem szóltak, inkább próbálták kikerülni hogy Ők ugyanazon hibákat ejtsék, mint a zavarók.

Csellózásomat sose vetették a szememre, sőtt, volt olyanok, hogy egy-egy néni, mikor a postámat ellenőriztem, hátha jött számla, vagy ingyen újság, levelet nem igazán vártam, odajött hozzám, s megdicsért, hogy nagyon tetszett neki az a zene, amit a múltkor játszottam, s reméli hogy még sokra fogom vinni.

Minden vasárnap délután “koncertet adtam” Irénke néninek, aki egy idő után ottmarasztalt magánál, teával és süteménnyel kínált, esetleg mesélt a múltjától; hogy hogyan élt a szocializmusban, hogy egyszer részt vett egy buszos túrán, ami Leningrádtól Helsinkiig tartott. Nevetve mesélte, hogy Finnországban, este tíz órakor még olvasott, holott nálunk ilyen sose lehetne. Kedveltem ezt az idős hölgyen; néha talán szigorú volt, de azt hiszem, a szíve aranyból volt. S akit szeretett, annak odaadta az egész szívét.