Harmadik fejezet (2007)
Harmadik fejezet
Régebben imádtam csellózni! Jártam zeneiskolába, s nem mondom, hogy a legjobb voltam, de gyakran fel is kellett lépnünk, s akkor elég meggyőző volt a taps, amit kaptam. Eldöntöttem, hogy az új életembe ismét beleviszem a csellót. Igen ám… de ahhoz vennem kellett egyet, meg kottákat is. Szerencsémre, az egyik szomszédom (Irénke néni) zenetanár volt. Ha jól emlékszem hegedűt oktatott – ami, köztudott, hogy a cselló rokona. Gondoltam, Ő fog tudni segíteni az én problémámon; tudni fogja hol t udok csellót és kottát venni.
Nem voltam rest, amilyen gyorsan csak tudtam, felkerestem.
Nyár volt. Két hónapom volt hátra még a suli kezdéséig, így emiatt nem aggódtam. Szépen elmentem az első emeletre, ahol Irénke néni lakott. Lágyan bekopogtattam az ajtaján. Hamarosan ki is nyitotta, rögtön üdvözölt is. Elmondtam neki, hogy mi a tervem, beszéltem neki a múltamról (mármint a “csellós-múltamról”), Ő közben pedig behívott lakásába, s a konyhába vezetett, ahol rögtön csinált is nekem egy jó meleg teát. Tür elmesen végighallgatott, majd elismerően bólintott, s megígérte, hogy szerez nekem majd csellót és kottát, amilyen gyorsan csak tud. Ennek nagyon megörültem, ha mélyebb lett volna a kapcsolatom vele, vagy közelebbi, akkor minden bizonnyal átöleltem volna – ehelyett, egy “Köszön szépen!” és egy mosoly volt a “fizettség”.
Az idősebb emberek megtartják az ígéretüket; alig telt egy egy-két hét, s hirtelen kopogtattak az ajtómon: Irénke néni volt az. Arcán elégedett mosollyal. Karját a háta mögött kulcsolta össze .
- Kedvesem! Remek hírem van a számodra! – mondta: - Ha minden igaz, holnapra megérkezik a csellód! Majd gyere le érte! Délután. Addig is… - majd kezét előre nyújtotta. A kezében legalább 4-5 könyv volt; kották. Nagyon megörültem.
- Ó, köszönöm szépen! M ondja meg kérem, mivel tartozom! – mondtam. Az idős hölgy csak legyintett.
- Ugyan kedvesem! A kottákat ingyen szereztem be… Már régiek. A zeneiskola nekem ingyen adta oda.
- S a csellóért? – kérdezősködtem tovább.
- Egy régi darab volt az is, a diákok nem igazán szerették… Tudod te is, hogy a mai gyerekek jobb kedvelik az “új” dolgokat, mint a régieket. A húrokat egyik barátom kicserélte… ingyen.
- De… akkor legalább hadd hívjam meg egy teára! – ajánlottam fel. A nő elutasítóan felemelte kezét, de mosoly gott, majd így szólt:
- Ugyan kedvesem! Zenetanár vagyok. Örömmel tettem! De… - kicsit megállt: - Ha tényleg fizetni szeretnél valahogy, akkor minden héten, lehetőleg vasárnap délután, gyere le hozzám, s játssz nekem a csellódon! – beleegyeztem. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem érte.
Másnapra tényleg ott volt a cselló. Gyönyörűszép volt!
Sötét faszíne volt, s az alakja… Mindig lenyűgözött a csellók alakja. Boldog voltam. Nagyon is boldog! S pont egy vasárnap volt. Irénke néni megkért, hogy játsszak ne ki valamit, amit még régebben tanultam.
- Rendben… De kérem, ne nevessen ki, ha nem jó! – mondtam neki kissé szégyenlősen. Az idős hölgy biztosított, hogy nem fog.
Akkoriban nagyon szerettem az Apocalyptica együttest. Az Ő egyik számukat (ami egyébként feldolgozás volt) játszottam el. A Nothing Else Matters-t. Az öreg nő leült a foteljébe, én pedig egy három lábú széken helyezkedtem el. Be kell valljam, nagyon izgultam! Remegett a kezem, de nagylevegőt vettem, majd elkezdtem húzni. Meglepődtem magamon! F ejből játszottam, mégis kevésszer hibáztam! Megint éreztem azt a régi fájdalmat a szívemben, amit régen, amikor ezt megtanultam; saját magam szórakoztatására. Fejemben szinte ugyanazok a képek jelentek meg; képek a fájó múltamból. Ahogy apám veri az ajtómat, én pedig játszom, közben pedig azt kiabálja részegen, hogy “Azonnal hagyd abba, vagy rádtöröm az ajtót, s halálra pofozlak!” – az apám utálta a csellók hangját. Nem mondtam semmit. Továbbjátszottam. Eszembe jutott, hogy a zeneiskolában volt egy fiú, aki gitározni járt oda. Egyszer belesett, amikor játszottam. A fiú kezében ott volt a gitár. Elmosolyodott, belépett a terembe, ahol csak én voltam, majd leült. Abbahagytam a játékot, mire a fiú megkérdezte “Csatlakozhatok?”, majd együtt elkezdtük előröl; a fiú gitározott, pedig csellóztam. Nagyon jól hangozott!
Hirtelen abbahagytam a játékot. Annyira elkalandoztam, hogy észre se vettem, hogy hamarosan abba kell hagynom. Az idős hölgyre néztem, aki arcán hatalmas mosollyal ült előtte. Kezét tapsr a emelte, majd tompa, mély tapsokat hallatott kezével.
- Csodálatosan játszol! – dicsért meg: - Tudom, nem volt hiábavaló már a fáradozásom a kordonkádért!
- Köszönöm! – mosolyodtam el. Felálltam, majd elköszöntem, s a csellóval a hónom alatt felbaktattam a házamba. Kicsit még gyakoroltam, a kottákból próbáltam még pár számot eljátszani, több-kevesebb sikerrel. Reménykedtem benne, hogy az ott lakókat nem zavarja a játékom; minden esetre, amíg gyakoroltam, nem panaszkodtak.
Hamarosan megtudtam, hogy nem volt idegen nekik a gyakorlás hallása; Irénke néni gyakran fogadott hegedülni vágyókat; tanította őket. Párszor én is fültanúja lehettem a játékoknak, melyek az egész házat körbejárták. Rájöttem, hogy ez a lakóközösség összetartóbb, mint gondolnánk. Ügyeltek arra, hogy ne zavarják a többi lakót, ha őket zavarták, nem szóltak, inkább próbálták kikerülni hogy Ők ugyanazon hibákat ejtsék, mint a zavarók.
Csellózásomat sose vetették a szememre, sőtt, volt olyanok, hogy egy-egy néni, mikor a postámat ellenőriztem, hátha jött számla, vagy ingyen újság, levelet nem igazán vártam, odajött hozzám, s megdicsért, hogy nagyon tetszett neki az a zene, amit a múltkor játszottam, s reméli hogy még sokra fogom vinni.
István bácsi (aki hivatásos katona volt), egyszer odajött hozzám, s azt mondta, hogy volt idő, amikor Ő a hegedűjátékával csábított el lányokat, anno, tizennyolc éves korában; majdnem hatvan évvel ezelőtt.
Minden vasárnap délután “koncertet adtam” Irénke néninek, aki egy idő után ottmarasztalt magánál, teával és süteménnyel kínált, esetleg mesélt a múltjától; hogy hogyan élt a szocializmusban, hogy egyszer részt vett egy buszos túrán, ami Leningrádtól Helsinkiig tartott. Nevetve mesélte, hogy Finnországban, este tíz órakor még olvasott, holott nálunk ilyen sose lehetne. Kedveltem ezt az idős hölgyen; néha talán szigorú volt, de azt hiszem, a szíve aranyból volt. S akit szeretett, annak odaadta az egész szívét.
|